II. Rákóczi Ferenc tengeri utazásának 300. évfordulójára szervezett vízi emléktúra

A ZsuGa bolyongásai – II. Rákóczi Ferenc tengeri utazásának 300. évfordulójára szervezett vízi emléktúra 2017-2018-as évi története

Lejegyezte: Poór József, a ZsuGa kormányosa, 2018. XII. 10. Elérhetősége: pjozsef1@freemail.hu

A Fejedelem 1717. októberében érkezett meg Marseilleből Törökországba, II. Ahmed meghívására – a Földközi-tengeren át Gallipoliba. Mint ismeretes, szövetséges keresés céljából, hogy megszabadíthassa a magyar nemzetet a Habsburg császári dinasztia sanyargatásától. Megjegyzem, szülőfalum története is egybefonódott a Rákóczi felkelés történéseivel.

Az emléktúrát – történelmünkre gondolva – Pozsonyból, a Dunáról indítottuk el 2017 októberében, olykor a családom, máskor alkalmi segítséggel épült ZsuGa nevű tengeri vitorláson. Azzal az ötlettel, hogy útja során megálljon azokon a helyeken, amelyek valamilyen módon egybefonódnak a Fejedelem emlékével, illetve, hogy kapcsolatokat teremtsünk. Az út első szakaszának célpontja a Márvány-tengeri Rodostó elérése, ahol a Fejedelem elhunytáig élt, s ahol ma emlékmúzeum található.

Hatvankilencedik életévembe érve, aminek következménye lett tíz könyvem is, mind kötődik a vízhez, miközben öreg vízi cserkésszé léptem elő - mert soha nem késő. Annak előtte jártam kisebb és rázósabb utakra is, amibe belefért a pataktól az óceánig meg egy és más, de nem vitorlázóvá, hanem vándor lelkű emberré értem. Az úti-tervezet megvalósítása nincs konkrét időhöz kötve.

A projekttől lángolva megostromoltam a magyar iskolákat, s beszélgetésekbe keveredtem a gyerekekkel a Fejedelemről és a vitorlázásról. Ezt követően a jókai, nagyfödémesi, diószegi, rétei, féli és egy komáromi iskolákból a gyerekeket fogadtuk a Vág folyó Kaszkádok nevű duzzasztóján. Megleptük őket a ZsuGával és kihajóztunk. A komáromiak és a féliek cserkészek. Nagyfödémes és Fél polgármesterei kérésére a projektbe bekapcsoltam a szlovák iskoláikat is. Érdekes, de távozáskor tapssal köszöntek el. Odahaza az óvodásokat szintén vendégül láttam a vitorláson, mielőtt az elhajózott, most már figyelnem kell, ha az utcán rám köszönnek a tinik.

2017-ben Pozsonyból kihajózva átizgultuk, visszagondolva teljesen fölöslegesen a bősi duzzasztót, s a Medve-i sportkikötőben éjszakáztunk. Mellettünk egy évszázados bárka időzött egy maffia társaságra emlékeztető személyzettel, ők nem tudom, kiket véltek a mi személyünkben. Az utat másnap még délben is ködben kezdtük meg Komáromnak, mert beköszöntöttek a tejfehér reggelek. Nem díszként, a hajó orrában ott rengett a radarvisszaverő, a teli holdra emlékeztető, ékszerként villanó ezüstös alkalmatosságunk. A telet a hajó az Alt Marina-i szárazdokkban álmodta át.

2017 decemberében a felvidéki Új Szó napilap részletes riportban számolt be az emlékút tervezetről és indítékaimról, szülőfalum és a személyem kötődéséről a Fejedelemhez és a vitorlázáshoz – Vass Melitta, kiváló publicista tolla nyomán, Vitorlással II. Rákóczi Ferenc nyomában címmel. Az írás megtalálható cserkészetünk honlapján is.

2018-ban – ez az év a Nagyságos Fejedelem és II. Ahmed szultán Konstantinápolyban való találkozásának 300. évfordulója – Komáromból kihajózva Paton álltunk mólóhoz, mert itt sajnálatunkra befejezte útját Zoléé, azaz Asztalos Zoltán, a Szlovákiai Magyar Vízicserkészek főlapátosa. Emléke és kitűnő itala, – az első sokáig elkísért bennünket.

Süttőn felvettük a kapcsolatot az ottani II. Rákóczi Ferenc iskolával, ajánlottak is kikötőhelynek egy kiszáradt pataktorkolatot, amit a megfenekelés veszélye miatt inkább mellőztünk. A számukra készített ajándékokat az esztergomi cserkészeknek adtuk át másnap, hogy majd azok kézbesítik... Az esztergomiaknak is megkapták falunk zászlóját és szintén ajándékkönyveket. A cserkészek szinte itták az út tervezetéről mondottakat és megtekintették a vitorlást. Szívesen elvittük volna néhányukat legalább egy rövid szakaszra, de nem volt merszünk, hogy elraboljuk valamelyiküket is közülők, bár azt hiszem, nem nagyon tiltakoztak volna. Itt a vitorlás személyzete kibővült a nagyfödémesi polgármesterrel. Eddig is figyelemmel követte utunkat, akárcsak Réte, Fél és Diószeg polgármesterei is - szerényen támogatottak is bennünket. Immár falum polgármesterével folytattuk az utat Nagymarosnak, akit megleptünk azzal, hogy kéretlenül is, de kezébe nyomtuk a kormányrudat. Láttuk rajta, hogy nem bánta meg. Délidőre Visegráddal szemben kötöttünk ki, hogy megélhessük a történelmi közeget – gondolva Mátyás király székhelyének megrészegítő látványára. Budapestig még megéltük az első zátonyra futásunk okozta riadalmát és dühét. Szabadulásunk után mólóhoz álltunk Szentendrén, itt is található II. Rákóczi Ferenc iskola. A kikötő álmélkodó személyzeténél hagytuk az iskola számára szánt falunk zászlóját, s ajándékkönyvünket. Személyesen nem tudtuk találkozni az iskola vezetőivel, s növendékeivel, mert már magasan állt a Nap, mi meg általában nem tudtuk pontosra megmondani érkezésünk idejét és eléggé hamar tovább is hajóztunk.

Budapesten is felvettük a kapcsolatot a budai II. Rákóczi Ferenc iskolával és meglátogattuk őket. Zászlónk és könyvünk ellenében mi is kaptunk pólót az iskola címerével. Felkerestük még a XII. kerület önkormányzatát, hogy felhívjuk figyelmüket a kerületükben született és Svájcban elhunyt íróra, festőre, európai hírű vitorlázóra, Jankovich Istvánra, akinek életére – hogy törlesszem a vitorlázás iránti és a nyughatatlan személyekkel szemben érzett elmaradásomat és rokonszenvemet – egy sajátságos és egyáltalán nem elfogulatlan monográfiában adóztam.

II. Rákóczi Ferenc iskolára találtunk Pakson is, ahol meglepetésként ingyen fuvaros vitt körül a városban. További ismeretséget kötöttünk Baján, az ottani vízi cserkész telepen. Segítőkészségük, amire titokban vágytunk is már, jött és bár a váratlanul érkezett háromméteres vízemelkedés miatt inkább jószándékként végződött, így is felejthetetlen. Mindenütt ígértük, hogy utunkról idővel hírt adunk, képeket küldünk.

Baján a ZsuGa több időt állt mólónál, mert a változatosság kedvéért a nagyvíz után emberemlékezet óta nem tapasztalt alacsony vízállás állt be. A sugovicai ágban száraz lábbal átkelhetett bárki a túlsó partra, ahol pechünkre éppen ott épült meg a sportkikötő, melyben tartózkodtunk. Az utat csak novemberben tudtuk folytatni, csupa szűkületben, már horvát és szerb vizeken. Szerettünk volna eljutni a horvát Vukovárra, ahonnét már kapcsolatba léptem interneten a Vukovári Horvát Magyarok szervezetével. Sajnos, az ottani sportkikötőt elbontották, hogy korszerűbbet építsenek helyette, így a szerbiai Apatin kikötő fölé magasló, Niké istennő András-kereszttel megalkotott kompozíciója alatti stégnél maradtunk. Itt a ZsuGát másnap kidaruztuk, hogy szárazdokkban telelhessen majd át.

Ez lenne dióhéjban az eddigi történtek ringása e nyughatatlan, harmadik évezredi vizeken, amikor is ennek ellenére sok helyen fogadtak kedvességgel és segítőkészséggel, ami feledtette velünk, ha elutasító magatartásban részesültünk. Négy ország tizenhat kikötőjében álltunk mólóhoz az éppen ott tartózkodók kíváncsi pillantásainak a tükrében, akik vihették magukkal hírünket. A ZsuGa fedélzetén váltakozva többen, mint harmincan élték át utazásunk eszmeiségét. A természet közelsége és az út küldetésének gondolata valamennyinket gazdagon megjutalmaztak. Videó készítési próbálkozásainkat behatárolta a talán túlonnani nagy odafigyeléssel és óvatossággal - kishajóval megtett több mint félezer kilométeres bolyongás. Remélem, hogy a nézőben a mellékelt fényképek így is felidézik a vízitúra hangulatát. A ZsuGa vitorlás elnevezését, bár a huszonegyezést a libapásztori időmből is ismertem már, Zsuzsa és Gabi lányaim nevei ihlették.

Közzétette: Poór József, a ZsuGa kormányosa, öreg cserkész.
Elérhetősége: pjozsef1@freemail.hu

Az utazás folytatásáról ezen az oldalon olvashatsz.