Írások

CSERKÉSZCSALÁDOK IPOLYNYÉKEN

1991. július 29-én tehettem cserkész-őrsvezetői fogadalmat, ennek immáron kerek húsz esztendeje. Milyen szép is volt, mikor tegnapelőtt, napra pontosan húsz évvel ama számomra oly jeles nap után megérkeztünk az I. sz. Családos Altáborba. Örömmel tölt el, hogy családommal együtt részese lehetek ennek az élménynek. Mert azt le lehet ugyan írni, hogy az ide érkező autók jól meg voltak tömve „létfontosságú kellékekkel”, azt is le tudom jegyezni, hogy az ipolynyéki alapiskola egyetlen tantermébe miként tud kerek két (!) család becuccolni, és az is leírható, hogyan lehet(ne) elaltatni a megadott időre az ipolynyéki suliban hálózsákozó gyerkőcöket… Amit azonban mi, cserkészszülők érzünk, azt nem lehet (csak úgy) leírni, ezért erre kísérletet sem teszek. A számokról…, igen a számokról azonban írni kell, mert ebben az altáborban talán ezek is beszélhetnek helyettünk. A fent említett napon 18 család gördült be a fejedelem területére. 32 felnőtt 27 gyerekkel, ami az elmúlt 20 esztendő nem kis teljesítményének számít. A gyerkőcök jelentős része már kiscserkész, illetve túl van néhány tanyázáson/táborozáson is, tehát már apró léptekkel megindultak azon a bizonyos úton. A felnőttek közül 27-en igazi veteránok, akiket még az első őrsvezetőképzők gyúrtak cserkésszé, és akik azóta is egyenes gerinccel állnak helyt valahol a világban…, de elsősorban családjaikban.
Egy szó mint száz, a cserkészetbe és a jövőbe vetett hitem töretlen. Rákóczi táborában szökken szárba az új vetés. Köszönet Vadmacsnak és a „Megtartó ölelés” megalkotójának, Simon Andrásnak.
(RakLap, 2011. augusztus 1., Nyék)

PALÁSTOSOK CSALÁDON vagy A CSALÁDOSOK PALÁSTON?…
mert ez egyáltalán nem mindegy           

De félre a tréfát! A családos cserkészeknek immáron másodszor sikerült összehozniuk egy igazi országos találkozót… A március utolsó előtti verőfényes hétvégéjét Paláston, az Ivánka kastélyban töltöttük. Fogggalmam sincs, hányan voltunk, de egyet elmondhatok: sok gyerkőc futkosott körülöttünk, akiket percenként keresett (és talált meg!) valamelyik cserkészszülő. Na, hát röviden ennyi lenne; a pontos névsort Vadmacs őrzi.
De bővebben is közhírré kell tennem a Paláston történteket, hogy azok, akik majd utánunk jönnek (amikor majd a mi gyerekeink már valamelyik VK tábor sarát fogják bakancsolni), tudják, hol kell folytatniuk.
Megpróbáltuk beiktatni a keretmesét, pontosabban magunkat beiktatni a keretmesébe. Balta&Bartal apukának köszönhetően sikerült gyerekeink szeme elé varázsolni Lúdas Matyi igaz históriáját. A mi Matyinknak hála, háromszor lakolt meg a telhetetlen Döbrögi uraság. Úgy kellett neki! A tanulság: a keretmese kell, még akkor is, ha a Családos Tanya olykor az egészséges szétszórtság útvesztőjében keresi is a kifelé vezető utat. Kell a mese, de csak cseppenként, csak mértékkel.
És kellett a túra és kellett a vasárnapi szentmise, hogy gyerekeink edződjenek testben, edződjenek lélekben, legalábbis szokják a cserkészek közösségét, ahol – a nagyvilággal ellentétben – minden rendben van, ahol magadba szippanthatod a meséket, s a tüzek üzenetét.
Itt Paláston számolnunk kellett gyerkőceink déli pihenőjével, igazodnunk kellett egymáshoz (de erre már korábban kiképzést kaptunk), és ami a lényeg: nem csupán gyerekeinkért kellett újra összehozni ezt a találkozót, hanem magunk miatt is. Mert leírhatatlan olyan cserkészekkel újra együtt lenni, akikkel valamikor ezerkilencszázkilencven…..ben/-ban táboroztunk, mókáztunk, építkeztünk együtt. Beszélgetéseinkben minden egyes szónak nagy súlya volt/van.
A családos cserkészek új színt festenek az SZMCS zászlajára, és ami a fő: példát adnak… akármiből.
(2012)

AMI AZ ÁJI DIÓHÉJBA BELEFÉR(T)

Találka Áj faluban, Jusztinék szobájának közösségi teremmé való kinevezése, esti angyalmustra, fogócskázás a temetőben, forró gyalogtúra a tornai várromhoz („azt a mindenit, ez egy homokkőbe vágott középkori szekérút!”), városnézés és fagyizás Szepsiben, magunk hűsítése az áji vízeséseknél (apaaa, nekem teljesen vizes lett a nadrágom… meg a cipőm is!”), szentmise Kassán, utána városnézés („165 lépcsőfok fel a dóm tornyába… aztán ugyanennyi lefelé!”), strandolás merész csúszdázókkal, gyalogút a Szádelői-völgyön keresztül (jaj, de jó, hogy a gulyás nem csak egy régi foglalkozás!), a szepsi önkéntes tűzoltók bemutatója, szabad „vízsugarazás” ugyanitt, esti patakPARTY, éjszakai témázgatás felnőtt cserkészeknek, kézügyességi délelőtt, jászói barlangséta fotózási engedély nélkül, ám remek felvételekkel(!), nagy focimeccs még nagyobb cselekkel és 5:5-ös végeredménnyel, gyerekcipelési verseny („hogy a kis Rita mennyire élvezte a száguldást!”), finnom ebédek és vacsorák, játék és nóta a cserkésztűz körül… 18 cserkészszülő, 17 gyerek …száz élmény… ezer fotó! Ez volt az SZMCS II. Családos Tábora 2012 nyarán.
Köszönet Áj község polgármester asszonyának, Reitzner Henrinek, Balta Zsoltinak, Bánó Balázsnak és családjaiknak, hogy vendégül láttak bennünket!

A III. CSALÁDOS CSERKÉSZTÁBOR

BŐS – Az elmúlt héten ért véget a csallóközi nagyközségben a Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség családos cserkészeinek tábora, melyen 73 felnőtt és kisgyermek vett részt.
„Bár a cserkészet fókuszában elsősorban a 6-18 éves gyermekek és fiatalok állnak, nevelési programunk főként rájuk irányul, fontos feladatunknak tartjuk, hogy meg tudjuk tartani azokat a fiatal felnőtteket is, akik a családalapítás miatt most éppen nem tudnak bekapcsolódni az aktív cserkészmunkába“ – mondta a tábor kapcsán Csémi Szilárd, az SZMCS ügyvezető elnöke. Ez a törekvés hívta életre a családos táborokat, amelyek közül az elsőre 2011-ben, a hatszáz gyermeket megmozgató IV. Szövetségi Nagytábor idején került sor. Tavaly a kelet-szlovákiai Áj falucska községben szervezték meg a tábort, így idén újra nyugati helyszín mellett döntöttek.
A tábornak a bősi Amade László Alapiskola adott otthont. A szervezési és előkészítési munkálatokat két család vállalta magára. „A legfiatalabb résztvevő mindössze négy hónapos, a legidősebb tíz éves volt, így a programoknak messzemenően alkalmazkodni kellett a különböző korú gyermekek eltérő igényeihez“ – mondta Bartal Zoltán, a tábor egyik főszervezője.
A résztvevők vízi túrán vettek részt a Kis-Dunán, sétahajóztak a Dunán, meglátogatták a bősi vízerőművet, a győri Xantus János Állatkertet és az Ugriparkot. A nagy meleget az iskola udvarán elhelyezett medencék segítették elviselhetővé tenni. Esténként a gyerekek bábszínházi előadásokon szórakozhattak. „A családos tábor nem hasonlítható össze a klasszikus cserkésztáborokkal, a zömmel óvodáskorú, vagy kisebb gyermekek miatt a program nem annyira feszes és struktúrált itt. Ugyanakkor ez a ránézésre mindenképp lazább tábor ugyanazokon az alapokon nyugszik, mint egy cserkésztábor. Szeretnénk, ha ezekből a gyermekekből is cserkészek lennének, de a döntés természetesen rajtuk áll majd“ – fogalmazott Zalka Lóránt, a tábor másik főszervezője.
(Nem lehet elég korán kezdeni, Csallóköz, 2013. augusztus 6.:25)

ÖRÖMTELI NAPOK A SZITNYA ÁRNYÉKÁBAN

Kétezer-tizennégy április négy-öt-hat. Éppen megfelelő napok voltak a családos cserkészek országos méretű tanyázására. Erre a jeles eseményre éppen a selmeci hegyek árnyékában, egy Bacsófalvához közel eső helyen, a Szitnya-hegy alatt került sor (a gps-koordinátákat most nem írom). A hegy csúcsa éppen 1009 m tengerszint feletti magasságból üdvözölte az SZMCS családos „hadosztályát”, de néhány túrára induló kissrác úgy gondolta, hogy ők – fittyet hányva a turistajelzés 0:45 h feliratára – hamarabb érik el a célt… Igen, ők voltak azok a virgonc 8-10 évesek, akik tulajdonképpen felfutottak a Szitnya legtetejére (meggyőződésem, hogy a jelzést át kell festeni!) A gyermekeikkel érkező anyukák és apukák bizony megdolgoztak a felüdítő, élményt adó magasságért. Többen voltak, akik három gyerekükkel tapostak fel a hegyre, mi több, Sillóék már négy csemetéjükkel fotózkodtak le a Szitnya tetején. De ha már a számoknál tartunk. A tanyázáson pontosan nyolcvanan vettünk részt, harminckilenc felnőtt és… (itt jön a matekfeladvány) ki lehet számolni, mennyi volt a gyerkőc. Igyekeztünk, hogy gyermekeink az egész nap folyamán zörgős-pörgős, zsongó-bongó foglalkozásokon vehessenek részt, megengedtük nekik, hogy nyugodtan hangoskodjanak, hogy futkározzanak a panzióban, hogy lehetőleg pihenés nélkül tartsanak ki estig… hogy aztán – miután ők beájultak az ágyba – mi felnőttek is beszélgethessünk már egy kicsit. Sikerült.
Ám a lelki program sem maradt el. Szombaton szentmisén vettünk részt, melynek keretében Balga Zoltán atya szavait hallgathattuk. A szép böjti énekeket Jusztin Norbert és Szász Krisztián cserkészapukák gitárjátéka kísérte. Vasárnap Krisztus Urunk keresztútját jártuk végig a selmecbányai Kálvária-domb kétszázötven éves stációi közt. Hűvös, szeles délelőttön…, együtt felnőtt és gyerek. Szép volt. Köszönjük a Jusztin családnak, hogy megszervezték nekünk ezt a tanyázást!
Már három országos családos táboron és három tanyázáson vagyunk túl. Szándékunk a folytatás.
(Cserkész, 2014. május: 16)

HOVA JÁRT OVIBA TIVADAR, A SÁRKÁNY?

Tizenhat család tizenöt autóval, összesen ötvenhét cserkész/jelölt (28 gyerek és 29 felnőtt) ostrom alá vette, majd sikeresen elfoglalta a helyi általános iskola épületét és annak környékét. Akik az anyaföld közelségét akarták érezni, már sátrakban éjszakáztak, akik a szúnyogokkal kívántak csatázni, az épületben alakították ki lakószobáikat. Dzsumbuj királya meg hű szolgája Tivadar, a sárkány mondták el mindig azt, amit mindenkinek tudnia kellett. Aztán indult is az autókaraván, hogy különböző helyszíneken verjük fel a csendet. A börzsönyi kisvasúton Márianosztrára zakatoltunk el, s bár a hely szépsége mindnyájunkat lenyűgözött, a helyi éttermi szokásokkal (a „villámgyors” kiszolgálással) sehogy sem tudtunk azonosulni. A kiadós nyári záport követően Samu, Dórika és Matyi szüleikkel még feltapostak a Kopasz-hegy legtetejére, ahonnan varázsfüvet hoztak Dzsumbuj királyának.
A következő napon egy következő nyári zápor a pati termálfürdőben ért bennünket. Az égzengést követően azonban fittyet hányva a még morcos égboltra, újra medencét foglaltunk és gumilabdás vidámkodással élveztük a nyarat. És telt az idő. Autókaraván, ügyes parkolás, az újabb helyszín Komárom! A történelmi látványosságokat a városi „gőzösön” csücsülve nézhettük végig. Hajunk szállt a szélben, mi pedig ősi várfalak tövében, az öreg Duna partján/hídján suhantunk a komáromi Szűztől kezdődően a Monostori Erődön keresztül Jókai Mór kedvelt pihenőhelyéig bezáródóan. Közben egy kulcsfontosságú információval is gazdagodtunk: a mi Tivadar nevű sárkányunk éppen egy komáromi oviban tanult meg építőkockázni. Néhány kilométerrel arrébb a leparkolást követően a legkisebbek nagy örömére UGRIparkolás következett!
Az Esztergomi Vármúzeumban Dzsumbuj királyának katonáit fegyverezték fel, hogy ezek az országvédő vitézek szembeszállhassanak majd a csúf pomogácsokkal (amiként azt Tivadar is megmondotta). A kiképzés sikerült, hiszen minden vitézünk elbírta a kezébe adott alabárdot/kardot/bárdot. Egy bátor apuka pedig – akinek hanghordozása Tivadaréra emlékeztetett, – magára öltötte a huszonnégy kiló harminc dekás láncinget is!
A métának sohasem tapasztalt sikere volt. A sportszerűség, a legkisebbekkel szembeni tolerancia, az egészséges versenyszellem jellemezte a vacsori utáni meccseket. Az utolsó előtti napon került sor a rohampályára, melyet szakadó eső kísért fokozva a kis, a közepes és a nagy futók megpróbáltatásait. A sikereket tábortüzek fényénél ünnepeltük. A nyúl elment a bálba, Bill lassan főzte a teát, fenn a falon dülledt szemekkel nézett ránk a bolha, búsan nem volt, aki mindezt hallgatta… de olyan sem akadt közöttünk, aki hiányt érezhetett volna az öt teljes nap során. Volt, ami volt, lesz, ami lesz, egyet azonban biztosan tudunk: három helyi srác egy langy nyári estén végképp szakított a petárdázással. Ha hiszitek, ha nem, a fentebb leírtak kivétel nélkül a IV. Családos Cserkésztáborban történtek. Köszönettel tartozunk minden dunamocsi polgárnak és a szakácsnőknek, akik terveink megvalósításához biztosították a terepet, valamint a két szervező családnak, Kocuréknek és Farkaséknak. Nekik harsogjuk együtt, hogy: „Török görbe kard és bárd a fegyverem! Pomogács, pomogács, állj ki ellenem!!”
(Cserkész, 2014. szeptember: 16)

TAVASZI CSALÁDOS TANYÁZÁS JECENYÉN

Az SZMCS családos cserkészei április második hétvégéjét az Alacsony-Tátra lábánál megbúvó Jecenye falu üdülőjében töltötték. A langyos szellővel ránk köszönő tavasz még meghagyott néhány hófoltot szállásunk környékén, de csak azért, hogy a bennünk rejtőző harci szellem még előtörjön egy-egy hógolyócsatában.
Kinyíltak az autók csomagtartói, és onnan elsősorban gyerekközpontú segédeszközök és egyéb varázsdolgok kerültek elő. Sokkal több, mint amennyi egy raktérbe valójában belefér. A harmincnégy felnőtt és harmincöt gyerek pillanatokon belül pezsgő élettel töltötte meg a szállodát. Ha valaki idegen ezen a hétvégén betoppant volna a hotelba, a recepcióig sem jutott volna el, hiszen a bejáratnál számos roller, bringa és játék kismotor száguldozott a legkisebbek által rögtönzött körforgalomban. Ha pedig a felnőtt cserkész jól odafigyelt, megállapíthatta, hogy ez a szabálytalannak tűnő, szűnni nem akaró mozgás bizony nagyon is szabályos. Hiába, ez a gyerekvilág.
Nem tudtuk eldönteni, hogy a gyalogtúra pofonegyszerű volt-e, vagy csak egyszerű pofon. Csak taposni kellett... Igen, taposni... Meg cipelni a legkisebbeket háton, nyakban, ölben, vagy ahogy a helyzet éppen megkívánta. „Bože môj! Kam idete s tými deťmi?!” – kiabált utánunk egy helyi asszonyság, de ekkor még fogalmunk sem volt, mit tartogat számunkra a vad természet. A napsugarak már áthatoltak a fenyőerdőn, de ez nem volt elég ahhoz, hogy az egyre magasabbra törő cserkészeink felüdüljenek. Ám nem csak a tengerszint feletti magasság nőtt, a hóréteg is egyre vastagodott. A bandukoló csapat egy idő után kettévált. A kalandvágyók bevágtak az erdőbe, a mérsékeltebbek az aszfaltozott szerpentinen folytatták. Hogy ki döntött helyesen? Nem tudjuk. Azok ugyanis, akik az erdei ösvényen „rövidítettek” (volna), egy óra menetelés után akadályba ütköztek. Az áthatolhatatlan hóréteg, a fagyos sziklák meg a hegyi patak állj-t parancsolt a csapatnak. Nekik vissza kellett fordulniuk. A célt, a vízeséseket nem láthatták meg. A mérsékeltebb csapat meg addig-addig baktatott-ballagott, mígnem egyszer csak meghallották a vízesések moraját… tovább azonban ők sem jutottak. A behavazott erdei utak járhatatlansága útjukat állta. Ez utóbbiak azonban már nagyon messze bent (és fent!) voltak az erdőben, így ők is visszafordultak. A kiindulási pontra visszaérve aztán megállapították, hogy útjuk alig volt több 14 km-nél. A gyerkőcök nem sírtak… a felnőttek is csak majdnem. A (tor)túra így ért véget. A családos cserkészek ismét átlagon felül teljesítettek.
Délután Lépes Lóránt atya és Erdélyi Zoltán református lelkész tartottak szentmisét, istentiszteletet. Érezhette mindenki, kicsi és nagy, hogy a feltámadt Krisztus gyűjtött össze itt mindnyájunkat.
A gombák, a lila pókok, a lepkék, a napocskák, a tulipánok, a csigák, a szitakötők, a kukacok, a rózsaszín pillangók, a méhecskék ezen az estén hamar elaludtak, és zúgó vízesésekről meg száraz lábbelikről álmodtak.
Másnap kitűzőket és kis vitorlásokat készített a gyereksereg, vagy „csocsózott”, kosárlabdázott, vagy a körforgalom aktív résztvevőjeként teljesített szolgálatot valamelyik talált rolleren. Aztán este jött az a bizonyos családos vetélkedő, amelyben az „öregek” és a „fiatalok” mutatták meg ügyességüket. Senki sem hitte volna, hogy egy öttagú család egy lábon is meg tud állni (pedig tíz a láb!). Hiába, ez már teljesítmény… fel kell venni a próbarendszerbe!
Köszönjük a szervezőknek, hogy mindent megtettek értünk. Szeretettel gondolunk a két Bánó családra, valamint a bennünket mókásan irányító napostisztre, Balta Zsoltira. Találkozunk nyáron, az V. Családos Táborban!
(Cserkész, 2015. május: 16)

CSALÁDOS CSERKÉSZNYÁR 2015

Az SZMCS családos cserkészei közel hetven főt állítottak sorba a Fél községben sorra kerülő V. Családos Táborban. Mint ahogy az lenni szokott, voltak kicsik is, nagyok is, leánykák és fiúcskák, cserkész hölgyek és büszke férfiak, akik közösséget formálva vágtak bele a nagy kalandba.
Ha csak az időjárást nézzük, kifogtuk a legjobbat. Július utolsó hetében ugyanis lágy napsütéssel, némi esővel és széllel, 25-30 Celsius-fokkal követték egymást a napok. Évről évre több a bátor sátorozó. Idén már négy sátor állt a féli iskola udvarán. A szervezők gazdag programmal vártak bennünket. Pozsonyi állatkert, nyári bobpálya a Zerge-hegyen, őrző-védő kutyák bemutatója, Ugripark, Zsidó János atya anekdotás estje, vad trambulinozás a puccos kastélyparkban, strandolás Szencen, séta a tigrisketrecek tövében, Guszti bácsi óriásbuborék-tanfolyama stb. Lukácsék és Pálosék tehát jól szerveztek... csak azt nem sikerült elintézniük, hogy az a fránya Hold előbújjon a felhők mögül.
Minden este letelepedtünk a tábortűzhöz, és a mesebeli csillagszemű szavára figyeltünk. Laci-juhász humora, szófordulatai és nótái új elemekkel gazdagították az egyébként is gazdag játéklistát, gondoljunk csak a „kárikittyom, édes tyúkom“-ra. Egyes táborozók furfangos bűvészmutatványokkal kápráztattak el bennünket. Tomi apuka például a Bear Grylls-módszert alkalmazva egyedül maradt kint a sátorban egy szélviharos éjszakán, az egyik esti jelenetben a négyéves Hunor egyedül játszotta el a templomból kitóduló tömeget, Andris a szülői felügyeletet kijátszva mászott fel a játszótér legmagasabb pontjára, Zsolti apuka sikeresen blokkolt egy oldalról érkező hattyútámadást, Guszti bácsi vizes lufibombáit pedig huszonhat másodperc leforgása alatt sikerült széthajigálnia a díszes társaságnak. A dunaszerdahelyi ugriparkban a felnőttek sikertelenül ostromolták meg a légvárat, alulmaradtak a lurkókkal vívott párnacsatában... csak egyetlen apuka sírta el magát, de őt megvigasztaltuk.
Jókedv, vidámság, a szülők közti remek beszélgetések, a gyerkőcök körében megerősített barátságok jellemezték ezt a hat napot. Bizton állíthatjuk, hogy a báránykák jó irányba mendegéltek és mendegélnek. Még a legkisebb bárányka, a kis Misike is, aki négy hónaposan a legkisebb volt közöttünk. Isten éltesse sokáig őt is, meg mindenkit, aki ott volt ezen a szép családos megmozduláson!
(Cserkész, 2015. szeptember: 21)

NYITRAFŐI MESE
avagy: miként varázsolta el a családos cserkészeket a kartonbojnyik?

Festői környezetben, szép áprilissal és számos érdekes programmal várt bennünket az érsekújvári Pócs család, hogy megünnepeljük az SZMCS családos cserkészeinek V. tanyázását. Igen, az ilyen alkalmakat mi tényleg ünnepként szoktuk megülni! Mert öröm és ünnep volt Nyitrafőn minden kézszorítás és mosoly, összekacsintás és régi cserkésztörténet, minden régi és új barátság, és minden… na, azért az összes titkunkat mégsem tárhatjuk fel a kedves Olvasó előtt.
Az ismerkedő estén a dalok közt megbújt, aztán lassan előmerészkedett egy bábszínház is, melynek szereplői Bajmóc várának históriáját mesélték el a tágra nyílt szemű gyerkőcöknek… és felnőtteknek. A kartonszereplők hitelesen adták elő, miként változott csillogó arannyá a hercegnő levágott aranyhaja a bajmóci forrás mélyén, s hogy miként maradt egyedül a bősz bojnyik, aki fondorlatos módon szerette volna elnyerni a leány szerelmét. Az ötletes és szép bábszínház magyar hangja a teljes Pócs családnak volt köszönhető. A cserkésztaps nekik szólt. 
Hova is mehettünk volna másnap? Természetesen Bajmócra, ahol az “ingyenes” parkolás után bevettük a várat és itt még a csöpp gyerekek is láthatták (ha nem aludtak el), hogy az egyik terem faláról a magyar királyok, kormányzók és fejedelmek tekintenek le a ránk. Nem szóltal semmit, csak néztek bennünket, és tekintetükkel azt kérdezték: “vajon miért nincs Bajmócon magyar nyelvű idegenvezetés, ha ez a hatalmas és tiszteletet parancsoló építmény háromszáz esztendőn át a híres Pálffy család birtoka volt??” De mi már léptünk is tovább, hogy belenézzünk a (majdnem) feneketlen várkútba, sőt, mi több, ebből a kútból később alulról is felnézhettünk a világra (hogy manapság mi minden megtörténik?!) Aztán a mogorva és görbe orrú Bartoloméó (egy kesztyűbáb) aludni tért egy úri lakosztály puha ágyán, mi pedig visszaautóztunk a természetiskola hatalmas zöld udvarába. A bajmóci kirándulásért Ďurčó Zoltán püspöki helynöknek lehetünk hálásak.
Ebéd után a legkisebbek aludni tértek…, ám a nagyobbak az ilyen tanyázások alkalmával mindig figyelmen kívül hagyják a délutáni pihenő tényét. Most is így tettek. Volt aki rajzolgatott, volt aki könyvjelzőt vagy papírrepülőt készített, olyan is akadt, aki kosarazott vagy rollerezett. A fiúk és az apukák pedig megvívták a már hagyományosnak számító focimérkőzésüket. Igazi cserkészeredmény született: 15:15! A meccset a pálya széléről Bartal Zoltán közvetítette, aki minden pártatlanságot mellőzve színes szófordulatokkal buzdította az egyébként is elszánt gyerkőcöket.
A nagy váltóversenyben aztán már mindenki részt vett! Három oszlopban sorakoztunk fel és egymást buzdítva kerültük az akadályokat vagy adtuk-dobtuk egymásnak a labdát. Ezt követte a papírlabda ostrom, majd a jó öreg kötélhúzás. Láthattuk, érezhettük (és még a csodás tavaszi idő is segített ebben), hogy nem kell sok a boldogsághoz, csupán néhány egyszerű kellék meg egy jó, játékra hangolt csapat. Hangos rikkantások és nevetés töltötte be a völgyet. Harmincöt felnőtt és negyven gyerek rikkantása és nevetése. A (karton)bojnyikok nem is merték megközelíteni tanyánkat! Csak úgy távolról, az erdő fái közül leselkedtek. Nem értették, mi zajlik a tisztáson.
A teremtő Istennek adtunk hálát másnap, a szabadtéri szentmisében, melyet Andruskó Gyula, érsekújvári káplán szolgáltatott. Az újmisés atya egyszerű szavakkal szólt hozzánk: a juhok és a pásztor példázatával irányította figyelmünket Krisztusra.
“Isten áldd meg a magyart jó kedvvel, bőséggel…” énekeltük Kölcsey Himnuszát, miközben levontuk a cserkészzászlót, aztán jó utat kívántunk egymásnak. Elindult mindenki haza, és a fáradt gyerekeket hamar elnyomta az álom az autóban. A kartonbojnyikkal álmodtak meg azzal a sok élménnyel, ami a hétvégén megérintette őket.
(Cserkész, 2016. május: 15)

„BARÁTOK BARÁTIN!...
avagy: JÓ PALÓCOK BERNECEBARÁTIN!”

Ez volt sokatmondó csatakiáltása az SZMCS VI. Családos Cserkésztáborának… de a történet nem itt kezdődik…
A palócok közeli és távoli rokonaikat hívták meg a búcsúba, és az első esti tábortűznél be is mutatták egymásnak a sógorokat, komákat meg a hancúrozó keresztgyerekeket, akik mit sem törődve a búcsúval, hancúroztak az új otthont adó bernecebaráti iskola udvarán. Sokan voltak… mármint a Palócföldre érkező rokongyerekek. Pontosan harmincketten. A vendéglátó családok hét lurkót hoztak el a Börzsöny lábához, s ez (ha jól végezzük a számadást) annyi, mint harminckilenc gyerek a gáton! A húsz család közül nyolc már sátrat vert, a többiek az iskola tantermeiben rendezkedtek be. A cserkészőrsi elvek szerint tevékenykedő családok mindegyikének büszke vezetője és irányítója természetesen az anyuka volt… a cserkészapukák másodlagos szereppel bírtak, és ha engedélyt kaptak, még beszélgethettek is egymással J Persze ez így volt rendjén.
Az első teljes nap délelőttjén a táborozók meghódították a Drégelypalánk fölött magasodó ősi várat és Szondi György utódainként (újraírva a történelmet) visszaverték az oszmán hadak támadását. Legvagányabb vitézeink (az 5-11 éves srácok) felszaladtak(!) a 444 m-es tengerszint feletti magasságba, a szülők valamivel lassabban baktattak fel a várig. Nemzetünk számára oly sokat jelentő emlékhelyen, az 1552-ben itt elhulló száznegyvenhét magyar vitéz „sírhelyénél” cserkészeink elénekelték a Himnuszt és virágot helyeztek el. Hol is ebédelhettünk volna ezen a verőfényes napon, mint a Várkapitány Étteremben. Délután a Szondi Kiállítótér udvarán bújtunk jelmezbe és fakardoztunk a felüdítő párakapu alatt. A felnőtteket inkább a történelmi kisfilmek érdekelték, de a páratlan régészeti leleteket is megcsodálhattuk a múzeumban.
Másnap a tsitári forrás tövében szentmisével szenteltük meg a vasárnapot. András atya Márianosztráról jött el közénk és áldotta meg életünket. Később, a délutáni pihenő keretében a szerzetes a pálos rendről, a rend történelemben és az egyházban vállalt szerepéről, az örökkévalóság reményéről valamint a csend fontosságáról beszélt az érdeklődő felnőtteknek.
Aztán a kemencei medencéket vettük célba. Nem „csobbanó belépőjegy”-et váltottunk (mert volt az is), ezért gátlások nélkül lubickolhattunk, és vízilabda csatát vívtunk a magunk alkotta szabályok szerint… Néhány kisebb sérülés belefért a játékba, elvégre ha harc, hát legyen harc! Közben persze apró mosolyok, összekacsintások, remek beszélgetések tették még erősebbé a már egyébként is erős barátságokat.
Este a Lábita színház előadásában megtudhattuk, mióta és mi okból él a földön a varangyos béka, de azt is, mi a „csihány” meg a „murok”. Csernik Szende, székely mesemondó kiváló pedagógiai érzékkel, a „székelyül” mesélt, kérdezett és tanította a közönséget. A viharos szél és a kiadós nyári zápor az éjszaka kellős közepén lepett meg bennünket. A felnőttek a már alvó gyerkőcöket még időben a tornaterem óvó falai közé cipelték, a cserkész segítőkészség nem engedte, hogy bárki is odakint maradjon… a sátrak meg majd megszáradnak.
Hétfőn a Kárpát Expressz munkatársai érkeztek táborunkba, és az egész napot velünk töltötték. A szigorú bajuccos bácsi, aki a nagybörzsönyi sziklatemplomot „őrizte”, a riportereknek nem engedélyezte a forgatást, a cserkészeket azonban előzékenyen beengedte a műemlék falai közé… Bár azért később megjegyezte: „azért azt el kell mondanom, ilyen lármát itt még nem tapasztaltam…” Hiába, elég sok volt köztünk a karon ülő emberke, de hát, ilyen a Családos Cserkésztábor, és mi a legkisebbeket így is nagyon szeretjük. A nagybörzsönyi kisvasút szerelvényein azonban már senkit sem zavart a kicsik „éneke”. Hegynek fel! Irány Nagyirtáspuszta! És már zakatolt is a vonat. Az előző napi záportól friss erdő szórta örömét a cserkészekre.
A tíz akadály nem fogott ki a délutáni rohampálya résztvevőin. Huszonöten álltak a rajtvonalhoz (volt, aki kétszer is), ezt követte az ostorugrás, az íjászat és a közös futás, mikoris a táborozók apraja és nagyja együtt kocogott egy jókora távot. A tábori olimpia a papírforma szerint ért véget: 1.helyezés: gyerekek, 2.helyezés: anyukák, 3.helyezés: apukák… hát, ez van. Irány Rio de Janeiro! A bajnokoknak persze aranyérmet akasztottak a nyakukba, a cserkészszülők pedig alaposan megcsatakiáltásozták őket. Az iskolások A kóró és a kismadár c. népmesét mutatták be az esti tűznél, aztán közös tánccal és népdalozással búcsúztunk a (megint) mozgalmas naptól. S hogy lehetett-e még fokozni mindezt? Bizony lehetett!
Másnap – hajnali fél ötkor – tizenkilenc önkéntes „ugrott ki frissen” hálózsákjából és készülődött el nagy körültekintéssel, hogy valamivel később elindulhasson a Börzsöny legmagasabb pontja, a Csóványos felé. Páratlanul szép időjárást ajándékozott nekünk a Teremtő. Fontos volt ez azért is, mert 938 m tengerszint feletti magasságba kellett feljutnunk két és fél óra alatt. Mi ezt egy óra ötven perc alatt teljesítettük annak ellenére, hogy hat gyerek és két cserkészanyuka is volt a csapatban. Természetesen a 22 m magas kilátóra is felmásztunk, a magas „fák fölé” jutottunk. Szédületes volt odafent! A kilátó tetejéről 50 km-nyi távolságba is elláthattunk. Déli irányban a Dunakanyar, észak-nyugatra az Ipoly völgye kisebb-nagyobb településekkel. Ez a táj, ez a terület, ezek a hegyek és folyók, ez a vidék, az itt élő népek mindig is egy szétbonthatatlan egységet alkottak…, a rosszindulat azonban egy ceruzavonással választotta ketté ezt az egységet. Többek között erről is szó esett odafönt. Már miért is hagytuk volna szó nélkül?
E sorok írójának már háromszor kordult meg a gyomra a Börzsöny legtetején, elvégre a reggeli(+tízórai) még hátra volt. El is gondolta magában, hogy lepihen egy fa alá, előveszi a bicskáját, aztán amolyan csallóközi komótossággal elfogyasztja a tarisznyában lapuló palóckolbászt... nem tehette! Mert ekkor sor került egy szavazásra, melynek kérdése a következő volt: „Ki szeretné folytatni az utat tovább, a Nagy Hideg-hegyre?” Négyen emelték magasba a kezüket… Így indult tovább a kis csapat. (Ugye, érezhető, hogy a demokrácia elvei teljesen másként működnek 938 m tengerszint feletti magasságban?) Keményebb, sziklás terep futott bakancsaink alatt, de fogyott az út. Egy óra múlva érkeztünk meg a túraközpont épületéhez, annak napsütötte teraszára, ahol e sorok jegyzője végre elfogyaszthatta reggelijét(+tízóraiját), a palóckolbászt! Az éhes és szomjas vándorok pedig még finom teát és kávét is kaptak poharukba… ó, milyen felemelő érzés járta át fáradt tagjainkat! 12,2 km-nél tartottunk… ez volt az út fele. Irány hát vissza a Csóványosra, aztán onnan a kiindulópontra, Kemencére! Így is tettünk, bár a visszaúton már kevesebbet beszélgettünk egymással (vajon miért?) Mindez idő alatt táborunkban is zajlott az élet: a legkisebbek kézműves foglalkozásokon vettek részt, aztán kezdetét vette a nagy számháború! Kicsik és nagyok, gyerekek és felnőttek együtt vagy egymás ellen harcoltak a győzelemért. Volt, aki már az első percben kiesett, volt olyan, aki tovább bírta, volt, aki homlokát a földhöz nyomva vészelte át a harcos délutánt, de akadt olyan is, akit háromszor is levertek, mégis tovább küzdött J. Egy szó mint száz: ujjongással ért véget a küzdelem. De alig ült el az örömteli hangoskodás, már kezdődött is az újabb közös játék, a méta! 43:43, hát kell-e ettől szebb végeredmény?
Ovis korú cserkészeink „emelkedtek” a paraván fölé, hiszen az utolsó esti tábortűznél ők szerepeltek. Fél pénzen vettünk kutyát, malacot, kakast, kecskét, mú-mú-mú-t meg kitrákottyot. A hangulatos fellépést a ragyogó arcocskák tették színessé. Ezt követte a farkasok, a nagy- és a kiskutyák párbeszéde. A családos cserkészek lelkes csapata már harmadízben mutatta be produkcióját, melynek huncut szereposztása és sokatmondó sorai mindenkit megnevettettek.
Szerda, az utolsó nap. Táborzárás kézszorításokkal és ölelésekkel. A tulipános láda bezárult. „Tovább is van, mondjam még?”… Igen, igen, már mondom is!
Itt, Palócföldön olyan őszinte vendégszeretet vett körül bennünket, hogy azt nem lehet sorokba önteni, de ha csak rá gondolok, elmosolyodom, és még talán néhány igaz könnycsepp is összegyűlik szememben. Köszönettel tartozunk ezért mindazoknak, akik a rokonságukba fogadtak bennünket ott, Bernecebarátin, akik szívükből ajándékoztak nekünk egy darabkát. Hála Jusztin Norbertnek és családjának, Velebny Gábornak és családjának valamint Zachar Palinak és családjának! Isten áldja meg a családos cserkészeket!
(Cserkész, 2016. szeptember: 16-17)

MI, HETVENEGYEN…

Igen, most hetvenegyen voltunk… és a cserkészcsaládok felejthetetlen napokat éltek át a Bacsófalvához (Počúvadlo) közeli tavaknál. Pénteken még ömlött az eső, patakokban folyt a víz, „mi lesz ebből?!” kérdezgette aggódva mindenki, de az Úristen éppen letekintett erre a helyre… aztán szólt a felhőknek. Egy csepp nem sok, annyi eső nem hullott az elkövetkező három nap alatt! A rossz idő amúgy sem fért volna bele abba a programözönbe, melyet Halászék és Lelkesék biztosítottak számunkra. Igazán remek házigazdái voltak tanyázásunknak. Két dologra nem volt csak lehetőségünk: az unatkozásra meg a semmittevésre, bár a cserkészfelnőtt és cserkészgyerek ezekkel a fogalmakkal még életében nem találkozott.
Szombaton bebarangoltuk Selmecbányát. Először a bányamúzeumban jártunk, ahol megmosolyogtuk egymást, miután mindenki felöltötte vicces (ám kötelező!) bányászköntösét meg sisakját. Igazán szép gesztus volt itt a magyar idegenvezetés… (de ki itt az idegen??) A botladozós tárna- és denevérnéző ötven perc után a mesés bányászvárosban kutattuk fel a legszebb történelmi helyeket. Bányász Tom (Janko Môj… vagyishogy Ján Komoly kollégája) olyan áttekinthető (és olyan vízhatlan!) térképet nyomott a kezünkbe, hogy nem is tévedhetett el senki. Nyitott könyvként tárult fel számunkra Selmecbánya. Jól tudjuk, a fáradt vándornak a 21. században már nem a hamuban sült pogácsa az étele, hanem a sajtos-sonkás pizza, és a fáradt vándornak korunkban már nem a fele királyság jár jutalmul, hanem a szálloda alagsorában kiépített pezsgőfürdő és infraszauna. A masszázshatás fokozása végett napjában több alkalommal is (akármikor, bármikor, korlátlanul…) élveztük a kényeztetést, amit a selmeci bányászoknak sajnos sohasem tehettek a középkorban. A tizenegynéhány éves lurkók ellenben egyenesen sportot űztek bőrük áztatásából, bár huszonnégy órával később – lépést tartva a nagyokkal – a legkisebbek közül áztak el néhányan… a „jazeró sekélyes résziben”.
A szentmisében Nagy András atyával együtt imádkoztunk, énekeltünk, és adtunk hálát a Teremtőnek. Másnap néhányan feltapostak a Szitnya legtetejére, a legkisebbek Reitzner Kati „ringatós” foglalkozásán szórakoztak, a merészebbek falat másztak, aztán hajrá!, a csapat felkerekedett és körbesétálta a bacsófalvi nagy tavat. A cserkész nem szereti a sört (csak a habját)… a sörgyártás folymata után azonban kimondottan érdeklődik! Néhány felnőttcserkész ezért meglátogatta a vihnyei sörgyárat, hogy felüdülhessenek… az érdekes a technológia láttán.
Hatalmas küzdelmet hozott a várva várt Apák-Fiúk focimeccs. A vasárnapi csatát 10:9-re az apukák nyerték, a másnapi visszavágó ugyanezt az eredményt hozta… ámde most a másik csapat került ki győztesként. (Itt jönne most az a rész, hogy „az apukák azért kaptak ki, mert… meg hogy azért, mert…”) Reitzner apuka olyannyira koncentrált a mérkőzésre, hogy egy alkalommal el is tűnt a pályáról, hogy a mászófalon lógó-küzdő kislányát, Dorkát buzdítsa… de egy perc múlva már ugyanúgy cselezett, szerelt, passzolt, mint (egyre nehezebben lélegző) csapattársai. Az anyukák – furamód – végig a lurkóknak szurkoltak. Szállodánk tulajdonosát ezalatt semmi sem érdekelte. A fiatalember végig a nyugalom szigetének tűnt, mi pedig ezt is kihasználva, élveztük az együtt töltött időt és úsztunk a boldogságban.
Summa summarum. Hetvenegyen voltunk… A legapróbbat közülünk Sárának hívták, a legbölcsebbet (!) pedig Norbinak. Ennyi volt.
(Cserkész, 2017. nyári szám: 14)

HALIHÓ! ÚJRA ITT VAGYUNK!

A cserkészcsaládok elfoglalták az ipolynyéki alapiskolát, hogy az elkövetkező hat napot testvéri hangulatban és szeretetben töltsék el.
Elmondhatjuk, hogy a mi altáborunkban már mindenki ismer mindenkit, hiszen 2011 óta (ekkor került sor az I. családos táborra) számos találkozáson, közös tanyázáson és nyári kiránduláson vagyunk túl. A családosok tehát egy új nagy családot alkotnak a 2017-es V. Szövetségi Nagytáborban.
36 felnőtt és 37 gyerek. Most ennyien vagyunk. Zöldnyakkendős fiaink és lányaink – akik 2011-ben még zsibongó kisgyerekek voltak - mára a Csali-völgy lakói lettek… sátor alatt, az erdő rejtekében. Mások pedig beálltak sorainkba, hiszen azóta az új (cserkész)házasságokból új gyerekek születtek. Vannak köztünk igazán pici gyerkőcök is, pontosan kilencen. Ők azok, akik tipegve, olykor el-elbotolva, néha sírdogálva igyekeznek majd szüleik örömére tenni. Ha teljesítik a rájuk szabott „cserkészpróbát”, a tábor végén kis fehér nyakkendőt kapnak majd ők is.
Egyes megmozdulásainkat, tábortüzeink hangulatát mi is a reformkor eseményeivel színesítjük, és a Nagytábor programjain is találkozhattok majd velünk, mert biztosan meglátogatunk benneteket.
S hogy mit kell még tudni rólunk?
Közös élményeinket, belső rendszabályainkat, táboraink szervezési útmutatóit megírtuk. Mindezekről egy általunk összeállított kézikönyvben olvashattok, melyet az SZMCS jelentet meg a közeljövőben.
Addig is: a Teremtő áldását kérjük a nagytáborra, és szép élményeket kívánunk Mindenkinek!
(Megjelent a Szaladár c. tábori lapban 2017. július 28-án.)

MI HÍR A VII. CSALÁDOS TÁBORBAN

Tulajdonképpen az ipolynyéki alapiskola falai között húzhatnánk meg magunkat... mégis tíz sátor áll az iskolaudvaron, mert ha cserkésztábor, akkor az legyen cserkésztábor, még akkor is, ha netán kisgyerekes családokról van is szó.
Nekünk is voltak aktív zsibvásárosaink, akik már korán kicuccoltak a Nagyrétre. Árusaink a Pilvax kávéház mellett működő cukrászdában árusították portékáikat. A cserkészanyukák teasütik, muffinok és mézeskalácsok tengerét kínálták nagy szeretettel, az apukák meg szedték a Pilvax-jegyet. Több százan nyomultak a Pilvaxba, és aki oda betért, mindenki kóstolhatott, és ihatta a finom cserkészlimonádét. Pozsonyi országgyűlést nem lehetett kapni, pozsonyi kiflit ellenben igen! Ezen a szombaton sok mindent kipróbáltunk, sok mindenen nevettünk, és ami a legfontosabb: régi barátokat, rég nem látott cserkészismerősöket öleltünk meg. A találkozások, a remek beszélgetések pedig mindig megdobogtatják a cserkészszívet. Köszönjük Zala vármegye jóindulatát, hiszen az ő „Balatonjukban“ megmártózhatott néhány kisebb gyerkőcünk, köszönjük nektek a látványos kocsihajtó versenyt, a lovagi bemutatót, az íjászatot, na, és nem utolsó sorban az élő magyar népzenét. Kedves Cserkésztesók! Köszönjük, hogy befogadtok bennünket, s hogy hozzájárulhatunk a hatszázötvenhez!...
Esti tüzünk Brunszvik Teréz grófnőt idézte meg, a nőt, a pedagógust, aki az első magyar óvoda megalapítója volt. Éppen ezért többet is játszottunk a gyerekekkel... a fáradt fehérnyakkendősökkel, akiket hamar megérintett az álom.
Másokkal ellentétben mi (néhányan) az esti vízilabda-meccset is megnéztük. Persze az eredménytől nem voltunk feldobódva, azonban ebből is látszik, hogy a cserkészcsaládok altábora rendhagyó és különleges közösségnek számít.
(Megjelent a Szaladár c. tábori lapban 2017. július 30-án.)

CSUPA REJTVÉNY ÉS FELADVÁNY A CSALÁDOSBAN

Kedves Cserkészek! Hírt adunk magunkról! De először…
Feladvány1: vajon meg tudjátok-e fejteni az alábbi rejtvényt?
„AA AA Í A AA / I A IŐ O A OA / AO EÜ A AAO / E A ÉÉ ÁAAO!”
Igen! Nagyszerű! Óriási voltál! Már érezni, hogy Te az elmúlt napokban valóban egy időutazáson vettél részt, és igaz szereplője lettél a reformkornak! A fentihez hasonló elAÁ-zott és -IÁ-zott idézetekkel vetélkedtünk, és „hívtuk meg” a nagy költőt, Petőfi Sándort a vasárnap esti tábortűzhöz. Cserkészanyukák, -apukák „szavaltak” gyermeki büszkeséggel, vagy pantomimes eszközöket kölcsönvéve adták elő a versrészleteket. Mondanom sem kell, hogy még a legálmosabbak sem tudtak bóbiskolva ülni a tűz mellett. Sokat nevettünk. Közben az is kiderült, hogy Bartal Zoltán apuka néhány hónapig egy szobában lakott Petőfivel a selmeci kollégiumban (Hogy itt miket megtud az ember!)
Másnap vizes vébén vettünk részt! Vagyis az alsósztregovai termálban áztatta testét a Családosok apraja és nagyja! Mit mondjak, a 34 fokos forróság mit sem ártott nekünk! Vízközelben minden szép ilyenkor. Gyerekeink „poccadásig” lubickolhattak, gyomorgásig ehették azt, amit akartak.
Feladvány2: az előző mondat negyedik nyelvtani alakjában melyik két szót csomagoltam egybe?
Este Széchenyi gróf úr jött el táborunkba. Bábelőadás keretében hallgattunk meg néhány igaz történetet a legnagyobb magyarról.
Feladvány3: a bábokat az a cserkészember emelgette, forgatta és pörgette hatásosan, aki a szabadságharc költőjével lakott egy fedél alatt Selmecbányán. Kiről van szó? (Válaszaitokat e sorok írójának kiáltsátok oda, mindegy, hol és mikor.)
Szeretettel gondolunk a Csali-völgy lakóira. Kívánjuk, hogy legyen szép és lélekkel teli a táborzárás (is)!
(Megjelent a Szaladár c. tábori lapban 2017. augusztus 2-án.)